Bilingual
Attila Bardosi & Zoltan Sumonyi
EUR 23,90
EUR 14,99
Format: 13,5 x 21,5 cm
Seitenanzahl: 314
ISBN: 978-3-95840-770-1
Erscheinungsdatum: 12.02.2019
Augenblicke sind nicht wiederholbar, ebenso wie die mit Ihnen verbundenen Gefühle und Stimmungen. Eine wunderbare Reise durch die Gedankenwelt der beiden Lyriker Attila Bardosi und Zoltan Sumonyi.
Valójában az, amit naponta teszünk, amit percenként kimondunk, az is egy véget nem éro parafrázis, hiszen csak arra reagálunk, amit környezetünk már egyszer megalkotott. A reánk gyakorolt hatás függ személyünktol illetve attól, hogy mindez kivel, mikor, hol és milyen formában történik meg. Nos, ennek a felfogásnak a szellemében íródtak a kötetben szereplo versek is, jóllehet mindketten kissé eltéro módszertani úton közelítettünk ehhez a mufajhoz. A parafrázisok alanyai az ismert klasszikus magyar költok, mint József Attila, Kosztolányi Dezso, Ady Endre, Márai Sándor, Simon István, Áprily Lajos, Radnóti Miklós, Juhász Gyula, Illyés Gyula, Váci Mihány, Tóth Árpád, Szabó Lorinc, Madách Imre, Petofi Sándor, Kölcsey Ferenc, Gyóni Géza, Babits Mihály, Szép Erno, Kassák Lajos, Füst Milán, Nagy Zoltán, Németh Andor, Weöres Sándor, Rónay György, Vas István, Kálnoky László és Jékely Zoltán alkotásai voltak. Egyikünk (Sumonyi) az eredeti versek formai jellemzoinek keretein belul, azokat szigorúan megtartva fogalmazta meg a benne kiváltott személyes érzelmeket, gondolatokat, másikunk (Bárdosi) ezen a téren sokszor nagyobb szabadságot engedett meg magának. Egy alapveto és a költemények hangulatát meghatározó tényezo azonban mindkettonknél azonos volt: a földolgozott és a versekben visszatükrözodo érzelmek, gondolatok személyes, intimitásában hasonló, de tartalmában eltéro volta, hiszen mindketten két teljesen különbözo élet tapasztalataiból és élményeibol merítettünk. Így olyan versek születhettek meg, amelyek csak az alkotás pillanatához kapcsolhatóak és az érzelmi, hangulati tartalmukat illetoen nem megismételhetoek.
Különlegességet jelent a kötet kétnyelvusége (Bilingual). Ez a magyar és a német nyelv nyelvészeti, nyelvtörténeti, nyelvszerkezeti és hangzástani különbségébol adódik, hiszen itt két zeneileg és ritmusában is alapvetoen teljesen eltéro nyelvcsaládról van szó. Erre a tényre vezethetoek vissza azok a szinte áthidalhatatlan nehézségek, amelyek a tartalomnak és formának valamint a rímképnek az egyik nyelvbol a másikba történo transzferálása folyamán törvényszeruen szinte minden alkalommal föllépnek, függetlenül attól, hogy ki a szerzo. Ez különösen érvényes a líra területén, hiszen egy verset valójában lehetetlen egy idegen nyelvre szószerint – még megközelítoleg sem – úgy lefordítani, hogy az az eredetivel minoségben azonosnak, egyenértékunek tunjön. Egy prózai mu esetében könnyebb a dolgunk, hiszen ott van hely és ido a magyarázkodásra, a körbeírásra, és az adott nyelv sajátosságai – dallama, ritmusa – sem játszanak a mu irodalmi hatásának, értékének megítélésekor olyan dönto szerepet, mint az egy vers esetében történik. Egy költemény kapcsán nem ritkán fölléphet az a fura szituáció is, hogy az idegen nyelvu változat valakinek jobban tetszik, mint maga az eredeti, ha az átültetést érto kéz (a lírában járatos agy) végezte el. A fenntiekre alapozva ezért tudatosan kerültük a fordítás kifejezést, helyette az újraköltés-t (nachgedichtet) használtuk, ami az alkotási folyamat lényegét és tartalmát sokkal huebben adja vissza. A versek német nyelvu, újraköltött formái (Bárdosi) legtöbbször csak a parafrázisok (nem az erdeti költemények) által kiváltott hangulatot reflektálják, igazodva a német nyelv ritmusához, dallamához és kifejezési adottságaihoz, egyedi sajátosságaihoz. Ezért ezek úgy is tekinthetoek, mint a parafrázisok parafrázisai.
Hogy a költészet területén a két nyelv világa mennyire különbözik egymástól, szabad legyen a versírás tevékenységének német és magyar nyelvu megfogalmazásával szemléltetni. A német ezt Dichtung-nak, dichten-nek nevezi, a magyar költészet-nek, költeni-nek. A német kifejezés egy adott, kézzelfogható tevékenységre utal, magyarra lefordítva annyit jelent, hogy tömörítés, illetve tömöríteni, suríteni. Így van egy a hétköznapi jelentésébol levezetheto, átvitt értelme is, ami a verselés folyamatát nagyon szemléletesen, mindenki számára is érthetoen, képszerun és plasztikusan jeleníti meg, hiszen a versnek, mint mufajnak az egyik meghatározó, alapveto jellemzoje a mondanivalónak a leheto legrövidebb formába történo tömörítése, surítése. Ezt a megnevezést a magyar így nem használja. A magyar költészet, költeni szavaknak egy vers megírása kapcsán németül nincs szószerinti megfeleloje. Általános, mindennapi nyelvhasználatban jelentése megfelel többek között a brüten-nek, ami ugyan átvitt értelemben használható lehetne a versírásra is, mint egy alkotási folyamatra, de a versre vonatkozóan nem specifikus és nem fejezi ki annak lényegét, mint ahogy ezt a dichten teszi. Ez érvényes fordítva is. A verselés egyik szemléletes magyar szinonímája a versfaragás, a rímfaragás. Ez németül szószerint Gedicht-/Reimschnitzerei jelentene, amelyek viszont a németben nem léteznek. A szótárak ezeket a szavakat das Gereime-nek fordítják le, aminek vajmi köze van a faragáshoz. A fentiekbol értheto, hogy egy verset csak az tud költoien értékelheto és élvezheto formában egy idegen nyelvbe átültetni, aki maga is aktívan, költoként versekkel foglalkozik. Ezért nem véletlen, hogy a legszebb versfordítások/újraköltések költok tollából születtek meg, mint például Arany János, Juhász Gyula, Tóth Árpás, Kosztolányi Dezso és Nagy László illetve Johann Wolfgang von Goethe vagy Rainer Maria Rilke, hogy a klasszikusok közül csak néhányat említsek.
A könyv különösen azoknak az olvasóknak jelenthet kihívást, akik mindkét nyelvet beszélik, alkalmat adva ezzel a két nyelv a lírára vonatkozó adottságainak és jellemzoinek összehasonlítására. Hogy melyik a szebb, versírásra melyik alkalmasabb, melyik nyelv érzi magát jobban, otthonosabban a költészetben, azt talán sohasem lehet objektivan megítélni, hiszen egy nyelv szépségének legmélyebb titkai csak akkor tárulhatnak fel elottünk, ha vele együtt nottünk fel, ha gyermekkorunk óta naponta használjuk, úgymond vele és benne élünk, szerves részünkké, testünk-vérünkké vált. Az pedig, hogy valaki egyszerre két vagy több nyelvet azonos irodalmi szinten használva no fel és egyidejuleg több nyelvvel naponta együtt is él, csak nagyon kevesünknek adódik meg.
Bárdosi Attila
***
Nachgedichtet
BITTERER GESCHMACK
Die Schönheit stiehlt mein Augenlicht,
unerträglich sind die Schmerzen.
Was heute noch entgegenblickt,
kann morgen nur Blinde blenden.
Genug der bösen Zauberei,
der Liebestrank schmeckt nach Galle.
Berauscht mich die wilde Tanzerei,
verdunkelt diese Festhalle.
Vergiss schnell die frohen Farben,
du brauchst Schmutz, das lohnt sich heute.
Der Wagemut kann dir nur schaden,
wer feige ist, erlegt die Beute.
Die Wehmut ist mein Kompagnon,
meine Braut Trug und Schein.
Ich habe die Nase voll davon,
nicht mein eigener Herr zu sein.
Trier, 30. August 2017
***
Nachgedichtet
DIE EWIGE BITTE
Besänftige die Flammen in meinem Blut,
lösche mein Verlangen nach lodernder Glut,
du silberne Weisheit an meiner Schläfe;
nur so erreicht die Stille meine Seele.
Weshalb das Klagen, weshalb die Wut?
In Kälte erstarrt der einst kochende Sud;
genug geschwätzt wie die Schwalben,
sprich lieber selten, wie die schwarzen Raben.
Das Wort versickert im alten Brunnen.
Was bleibt? Nur die Zellenwand mit stummen Runen.
Nur das silberhelle Bächlein plaudert,
während es am dunklen Meer jedes Wort bedauert.
Bewahre mich vor der wässrigen Wort-Flut,
vor Büchern, denen der Sinn nottut.
Ich will nur Wörter mit tiefer Wurzel,
nur kurze, ohne Pathos, ohne Trubel,
Damit ich die Frage des Fährmanns beantworten kann:
„Bist du bereit?“ – Ja, sag, wann.
***
Nachgedichtet
GEWÖHNUNGSSACHE
Man gewöhnt sich schnell daran,
was man täglich erleben muss.
Sogar den allerletzten Kuss
wirst du vergessen, irgendwann.
Man nimmt alles wortlos hin,
die Freiheit und das Gefängnis,
dem Tod, den du niemals vermisst,
folgst du willenlos dorthin,
Wo in langen, stummen Reihen
die Lügner und Betrüger stehen
und sich nach Vergebung sehnen,
mit den Unschuldigen zusammen.
Diese Welt kann es ohne sie nicht geben,
sie sind zu deinem Alltag geworden,
du hast keine Chancen auf den Morgen,
sie werden dir keine Gnade gewähren.
Es ist alles selbstverständlich,
der Hunger und der gedeckte Tisch,
in deinem Netz der zappelnde Fisch;
dein Verlangen ist unersättlich.
Du kannst nur einmal Glück haben,
mach endlich den Mund auf!
Und wenn deine Faust auf den Tisch haut,
vielleicht
keimt ein Baum aus deinen Samen.
***
Nachgedichtet
WÄHREND ICH LESE
Ich blättere in alten Büchern,
die Seiten sind fast leer,
die Worte selten nüchtern.
Auf mich stürzt sich ein Meer
voller Zweifel, voller Hass,
verstehen tue ich es kaum,
und wenn dem Hirn nichts mehr passt,
dann hallt nach Grab der leere Raum.
Die Worte sind mir doch bekannt,
in meine Ohren gefaucht von Schlangenzungen.
Sie sind mit Süße bespannt,
sie kleben wie Honig auf den Wunden.
Der Kampf dreht sich im Kreise,
satt wird immer nur der Wurm,
mit dem Vater fällt auch die Waise,
was stehen bleibt, das ist der Kirchenturm.
Mit mir passiert wieder das gleiche,
ich lebe erneut in einer verlogenen Welt;
aus dem Dieb wird wieder keine Leiche,
wer gestern Opfer war, heute als Mörder bellt.
Ich werde jedes Blatt so lange fragen,
bis ich endlich verstehen kann,
die Geschichte wird einmal ein Ende haben,
nur weiß ich noch nicht, wo und wann.
Trier, 2. September 2017
***
Nachgedichtet
WANN?
Wann urteilt über sich selbst das Gesetz?
Wann werde ich vom letzten Platz
auf den ersten gesetzt?
Wann kommt endlich die neue Order?
„Der Mörder wird jetzt das nächste Opfer!“
Wie lange prunkt noch hinterm Schatten der Glanz?
Wann fing er an, wann endet
mein ewiger Totentanz?
Wird das Nicht-genug irgendwann satt?
Ist das Spielende ein Remis oder ein Matt?
Wird der, der dumm ist, endlich weise?
Wann flüstert die Stille dem Wort zu
„Sei leise!?“
Wann wird aus mir, dir und ihr ein Wir?
Was dort ist, wann ist es auch hier?
Wann muss ich nicht mehr um mein Leben bangen?
Wann werde ich mein Versagen endlich
wahrhaben?
Weshalb bleibt die Zeit jetzt nicht einfach stehen,
obwohl sie es kann?
Das Wann, wann fragt es sich endlich selbst:
„WANN?“
Trier, 24. September 2017
***
Nachgedichtet von Attila Bardosi
MEINE SCHWESTER
Meine Schwester ist mit dem Schmerz verlobt?
Sie saß nicht mit gesenktem Kopf still in einer Ecke,
sondern deckte den Tisch für fröhliche Feste.
Während sie den Tag, wie ein Vogel, singend lobte,
merkte man nicht, dass sie sich mit dem Schmerz verlobte.
Und immer, wenn eine neue Sonne geboren wird,
übernimmt sie die tägliche Last von ihrem Kind
und erzählt ihm tausend Märchen von den Wolken.
„Siehst du dort das riesige Schiff, das weiße?
Nicht das Auto, sondern den Laster!“, und sie lachte.
„Du wirst es sehen, täglich werden ihm Hunderte folgen.“
Die Antworten reichten für dreißig Jahre, ein halbes Leben,
so alt wurde ihr kranker Sohn gerade eben;
„Der Überdruss darf mich niemals niederringen!“
Sie muss sich auf diesen Satz stetig besinnen.
Wenn sie am Ende des Tages ins Bett fällt,
faltet sie ihre Hände zum Gebet und bettelt;
sie möchte ihren Gott beim Wort nehmen:
„Mein armer Sohn darf mich nicht überleben.“
Sie hat keine Erwartung mehr ans Leben,
keine Sonderwünsche, nur diesen einen eben.
Ob sie noch einmal alles genauso machen würde?
Ob sie ihr Segen oder Fluch war, diese Bürde?
Weil einen Liebhaber schließlich jeder braucht,
ist meine Schwester deshalb eine Gottesbraut.
***
Nachgedichtet von Attila Bardosi
WIE DIE WELT UNS SIEHT
Wie denkt der Ungar über sich selbst?
Kämpfen und sterben wir für die Freiheit,
wie edelmutige, tapfere Krieger?
Auf unserem Tisch steht opulent die Mahlzeit,
auch für ungeladene Verlierer?
Wofür hält uns die weite Welt?
Für durchtriebene Missgeburten,
für hungrige Vampire bei Aderlässen,
die in der Geschichte nur rumhurten,
und die Zukunft jetzt kurzsichtig ausbremsen.
Der geliebte Tyrann verspricht uns den Himmel,
bis er den nächsten Krieg heimlich ausheckt;
Wir sind das Volk der Treuergebenen,
das seine Wunden ständig leckt,
und besseres sieht im Vergangenen.
***
Különlegességet jelent a kötet kétnyelvusége (Bilingual). Ez a magyar és a német nyelv nyelvészeti, nyelvtörténeti, nyelvszerkezeti és hangzástani különbségébol adódik, hiszen itt két zeneileg és ritmusában is alapvetoen teljesen eltéro nyelvcsaládról van szó. Erre a tényre vezethetoek vissza azok a szinte áthidalhatatlan nehézségek, amelyek a tartalomnak és formának valamint a rímképnek az egyik nyelvbol a másikba történo transzferálása folyamán törvényszeruen szinte minden alkalommal föllépnek, függetlenül attól, hogy ki a szerzo. Ez különösen érvényes a líra területén, hiszen egy verset valójában lehetetlen egy idegen nyelvre szószerint – még megközelítoleg sem – úgy lefordítani, hogy az az eredetivel minoségben azonosnak, egyenértékunek tunjön. Egy prózai mu esetében könnyebb a dolgunk, hiszen ott van hely és ido a magyarázkodásra, a körbeírásra, és az adott nyelv sajátosságai – dallama, ritmusa – sem játszanak a mu irodalmi hatásának, értékének megítélésekor olyan dönto szerepet, mint az egy vers esetében történik. Egy költemény kapcsán nem ritkán fölléphet az a fura szituáció is, hogy az idegen nyelvu változat valakinek jobban tetszik, mint maga az eredeti, ha az átültetést érto kéz (a lírában járatos agy) végezte el. A fenntiekre alapozva ezért tudatosan kerültük a fordítás kifejezést, helyette az újraköltés-t (nachgedichtet) használtuk, ami az alkotási folyamat lényegét és tartalmát sokkal huebben adja vissza. A versek német nyelvu, újraköltött formái (Bárdosi) legtöbbször csak a parafrázisok (nem az erdeti költemények) által kiváltott hangulatot reflektálják, igazodva a német nyelv ritmusához, dallamához és kifejezési adottságaihoz, egyedi sajátosságaihoz. Ezért ezek úgy is tekinthetoek, mint a parafrázisok parafrázisai.
Hogy a költészet területén a két nyelv világa mennyire különbözik egymástól, szabad legyen a versírás tevékenységének német és magyar nyelvu megfogalmazásával szemléltetni. A német ezt Dichtung-nak, dichten-nek nevezi, a magyar költészet-nek, költeni-nek. A német kifejezés egy adott, kézzelfogható tevékenységre utal, magyarra lefordítva annyit jelent, hogy tömörítés, illetve tömöríteni, suríteni. Így van egy a hétköznapi jelentésébol levezetheto, átvitt értelme is, ami a verselés folyamatát nagyon szemléletesen, mindenki számára is érthetoen, képszerun és plasztikusan jeleníti meg, hiszen a versnek, mint mufajnak az egyik meghatározó, alapveto jellemzoje a mondanivalónak a leheto legrövidebb formába történo tömörítése, surítése. Ezt a megnevezést a magyar így nem használja. A magyar költészet, költeni szavaknak egy vers megírása kapcsán németül nincs szószerinti megfeleloje. Általános, mindennapi nyelvhasználatban jelentése megfelel többek között a brüten-nek, ami ugyan átvitt értelemben használható lehetne a versírásra is, mint egy alkotási folyamatra, de a versre vonatkozóan nem specifikus és nem fejezi ki annak lényegét, mint ahogy ezt a dichten teszi. Ez érvényes fordítva is. A verselés egyik szemléletes magyar szinonímája a versfaragás, a rímfaragás. Ez németül szószerint Gedicht-/Reimschnitzerei jelentene, amelyek viszont a németben nem léteznek. A szótárak ezeket a szavakat das Gereime-nek fordítják le, aminek vajmi köze van a faragáshoz. A fentiekbol értheto, hogy egy verset csak az tud költoien értékelheto és élvezheto formában egy idegen nyelvbe átültetni, aki maga is aktívan, költoként versekkel foglalkozik. Ezért nem véletlen, hogy a legszebb versfordítások/újraköltések költok tollából születtek meg, mint például Arany János, Juhász Gyula, Tóth Árpás, Kosztolányi Dezso és Nagy László illetve Johann Wolfgang von Goethe vagy Rainer Maria Rilke, hogy a klasszikusok közül csak néhányat említsek.
A könyv különösen azoknak az olvasóknak jelenthet kihívást, akik mindkét nyelvet beszélik, alkalmat adva ezzel a két nyelv a lírára vonatkozó adottságainak és jellemzoinek összehasonlítására. Hogy melyik a szebb, versírásra melyik alkalmasabb, melyik nyelv érzi magát jobban, otthonosabban a költészetben, azt talán sohasem lehet objektivan megítélni, hiszen egy nyelv szépségének legmélyebb titkai csak akkor tárulhatnak fel elottünk, ha vele együtt nottünk fel, ha gyermekkorunk óta naponta használjuk, úgymond vele és benne élünk, szerves részünkké, testünk-vérünkké vált. Az pedig, hogy valaki egyszerre két vagy több nyelvet azonos irodalmi szinten használva no fel és egyidejuleg több nyelvvel naponta együtt is él, csak nagyon kevesünknek adódik meg.
Bárdosi Attila
***
Nachgedichtet
BITTERER GESCHMACK
Die Schönheit stiehlt mein Augenlicht,
unerträglich sind die Schmerzen.
Was heute noch entgegenblickt,
kann morgen nur Blinde blenden.
Genug der bösen Zauberei,
der Liebestrank schmeckt nach Galle.
Berauscht mich die wilde Tanzerei,
verdunkelt diese Festhalle.
Vergiss schnell die frohen Farben,
du brauchst Schmutz, das lohnt sich heute.
Der Wagemut kann dir nur schaden,
wer feige ist, erlegt die Beute.
Die Wehmut ist mein Kompagnon,
meine Braut Trug und Schein.
Ich habe die Nase voll davon,
nicht mein eigener Herr zu sein.
Trier, 30. August 2017
***
Nachgedichtet
DIE EWIGE BITTE
Besänftige die Flammen in meinem Blut,
lösche mein Verlangen nach lodernder Glut,
du silberne Weisheit an meiner Schläfe;
nur so erreicht die Stille meine Seele.
Weshalb das Klagen, weshalb die Wut?
In Kälte erstarrt der einst kochende Sud;
genug geschwätzt wie die Schwalben,
sprich lieber selten, wie die schwarzen Raben.
Das Wort versickert im alten Brunnen.
Was bleibt? Nur die Zellenwand mit stummen Runen.
Nur das silberhelle Bächlein plaudert,
während es am dunklen Meer jedes Wort bedauert.
Bewahre mich vor der wässrigen Wort-Flut,
vor Büchern, denen der Sinn nottut.
Ich will nur Wörter mit tiefer Wurzel,
nur kurze, ohne Pathos, ohne Trubel,
Damit ich die Frage des Fährmanns beantworten kann:
„Bist du bereit?“ – Ja, sag, wann.
***
Nachgedichtet
GEWÖHNUNGSSACHE
Man gewöhnt sich schnell daran,
was man täglich erleben muss.
Sogar den allerletzten Kuss
wirst du vergessen, irgendwann.
Man nimmt alles wortlos hin,
die Freiheit und das Gefängnis,
dem Tod, den du niemals vermisst,
folgst du willenlos dorthin,
Wo in langen, stummen Reihen
die Lügner und Betrüger stehen
und sich nach Vergebung sehnen,
mit den Unschuldigen zusammen.
Diese Welt kann es ohne sie nicht geben,
sie sind zu deinem Alltag geworden,
du hast keine Chancen auf den Morgen,
sie werden dir keine Gnade gewähren.
Es ist alles selbstverständlich,
der Hunger und der gedeckte Tisch,
in deinem Netz der zappelnde Fisch;
dein Verlangen ist unersättlich.
Du kannst nur einmal Glück haben,
mach endlich den Mund auf!
Und wenn deine Faust auf den Tisch haut,
vielleicht
keimt ein Baum aus deinen Samen.
***
Nachgedichtet
WÄHREND ICH LESE
Ich blättere in alten Büchern,
die Seiten sind fast leer,
die Worte selten nüchtern.
Auf mich stürzt sich ein Meer
voller Zweifel, voller Hass,
verstehen tue ich es kaum,
und wenn dem Hirn nichts mehr passt,
dann hallt nach Grab der leere Raum.
Die Worte sind mir doch bekannt,
in meine Ohren gefaucht von Schlangenzungen.
Sie sind mit Süße bespannt,
sie kleben wie Honig auf den Wunden.
Der Kampf dreht sich im Kreise,
satt wird immer nur der Wurm,
mit dem Vater fällt auch die Waise,
was stehen bleibt, das ist der Kirchenturm.
Mit mir passiert wieder das gleiche,
ich lebe erneut in einer verlogenen Welt;
aus dem Dieb wird wieder keine Leiche,
wer gestern Opfer war, heute als Mörder bellt.
Ich werde jedes Blatt so lange fragen,
bis ich endlich verstehen kann,
die Geschichte wird einmal ein Ende haben,
nur weiß ich noch nicht, wo und wann.
Trier, 2. September 2017
***
Nachgedichtet
WANN?
Wann urteilt über sich selbst das Gesetz?
Wann werde ich vom letzten Platz
auf den ersten gesetzt?
Wann kommt endlich die neue Order?
„Der Mörder wird jetzt das nächste Opfer!“
Wie lange prunkt noch hinterm Schatten der Glanz?
Wann fing er an, wann endet
mein ewiger Totentanz?
Wird das Nicht-genug irgendwann satt?
Ist das Spielende ein Remis oder ein Matt?
Wird der, der dumm ist, endlich weise?
Wann flüstert die Stille dem Wort zu
„Sei leise!?“
Wann wird aus mir, dir und ihr ein Wir?
Was dort ist, wann ist es auch hier?
Wann muss ich nicht mehr um mein Leben bangen?
Wann werde ich mein Versagen endlich
wahrhaben?
Weshalb bleibt die Zeit jetzt nicht einfach stehen,
obwohl sie es kann?
Das Wann, wann fragt es sich endlich selbst:
„WANN?“
Trier, 24. September 2017
***
Nachgedichtet von Attila Bardosi
MEINE SCHWESTER
Meine Schwester ist mit dem Schmerz verlobt?
Sie saß nicht mit gesenktem Kopf still in einer Ecke,
sondern deckte den Tisch für fröhliche Feste.
Während sie den Tag, wie ein Vogel, singend lobte,
merkte man nicht, dass sie sich mit dem Schmerz verlobte.
Und immer, wenn eine neue Sonne geboren wird,
übernimmt sie die tägliche Last von ihrem Kind
und erzählt ihm tausend Märchen von den Wolken.
„Siehst du dort das riesige Schiff, das weiße?
Nicht das Auto, sondern den Laster!“, und sie lachte.
„Du wirst es sehen, täglich werden ihm Hunderte folgen.“
Die Antworten reichten für dreißig Jahre, ein halbes Leben,
so alt wurde ihr kranker Sohn gerade eben;
„Der Überdruss darf mich niemals niederringen!“
Sie muss sich auf diesen Satz stetig besinnen.
Wenn sie am Ende des Tages ins Bett fällt,
faltet sie ihre Hände zum Gebet und bettelt;
sie möchte ihren Gott beim Wort nehmen:
„Mein armer Sohn darf mich nicht überleben.“
Sie hat keine Erwartung mehr ans Leben,
keine Sonderwünsche, nur diesen einen eben.
Ob sie noch einmal alles genauso machen würde?
Ob sie ihr Segen oder Fluch war, diese Bürde?
Weil einen Liebhaber schließlich jeder braucht,
ist meine Schwester deshalb eine Gottesbraut.
***
Nachgedichtet von Attila Bardosi
WIE DIE WELT UNS SIEHT
Wie denkt der Ungar über sich selbst?
Kämpfen und sterben wir für die Freiheit,
wie edelmutige, tapfere Krieger?
Auf unserem Tisch steht opulent die Mahlzeit,
auch für ungeladene Verlierer?
Wofür hält uns die weite Welt?
Für durchtriebene Missgeburten,
für hungrige Vampire bei Aderlässen,
die in der Geschichte nur rumhurten,
und die Zukunft jetzt kurzsichtig ausbremsen.
Der geliebte Tyrann verspricht uns den Himmel,
bis er den nächsten Krieg heimlich ausheckt;
Wir sind das Volk der Treuergebenen,
das seine Wunden ständig leckt,
und besseres sieht im Vergangenen.
***
Das könnte ihnen auch gefallen :
